Hogyan tovább?

Sziasztok!
Majdnem 3 hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta. Nem kezdek el kifogásokat keresni, hogy miért nem írtam, elvégre nyár volt, lett volna időm bőven. Oké, rendben, voltam dolgozni, nyaralni, barátnőzni, randikon, de ha nagyon akartam volna, belefért volna a roppant szoros napirendembe.
Egy jó ideje azt érzem, hogy nem köt le az írás. Szeretem csinálni, ne értsetek félre, de alapvetően olyankor szoktam, amikor nem tudom kiadni magamból az érzéseimet és kell valaki/valami, hogy kimondjam, letisztázzam és ezáltal megértsem a dolgokat. Ezért kezdtem írni anno még 8. után (atyaisten 7 éve...), mert akkor az általános iskolából való ballagás húzta ki a lábam alól a talajt, a gimi alatt nagyban ment önmagam keresése és a mindennapi gondok miatti feszkónak is jót tett, hogy itt adtam ki.
Aztán egyetem alatt nem igazán volt időm, plusz azt hittem, hogy végre valahára megtaláltam, hogy ki vagyok én és mit akarok az élettől, nem igényeltem hát, hogy rendszeresen kiírjam magamból az érzéseimet, mert nyugalom volt és béke. Hát, finoman szólva, ennél nagyobb pofára esésem még nem volt. 1 éve az egész világom a feje tetejére állt és jó ideig nem akartak csillapodni az indulatok. Még akkor is, amikor a külvilág megnyugodott, vagyhát látszólag, bennem akkor is kavargott az egész és képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni.
Ez lehetett volna az a pillanat, amikor visszatérhettem volna ide, hogy megnyugvást és válaszokat keressek, de nem tettem. Ennek két oka is van:

1. Az egyetemi haveri körből az egyik srác nagyon hasonló helyzetben volt, mint én, de ő már régebb óta küzdött ezzel, úgyhogy mondhatni felkarolt, így volt kinek kiöntsem a szívem, nem volt szükségem a képernyőre.
2. Nem tudtam, hogy merre tovább. Ötletem sem volt. Úgy éreztem, hogy nem vagyok ura az életemnek, csak monoton módon csinálom a napi rutint, az idő telik, de nem jutok előbbre semmilyen irányba. Se az elengedéshez, se afelé, hogy megint normális legyen minden. Megrekedtem és éreztem, hogy kezdek belefásulni ebbe az egész nyavalyába, amit életnek csúfolnak egyesek. Ebben az állapotban pedig kreatív dolgokról szó sem lehetett. Nem lett volna értelme írnom, hiszen hónapokig csak ugyanazt tudtam volna a világba ordítani a soraimmal. Hogy fáj. Hogy ez nem jó. Hogy valaki keltsen fel, mert ez egy rémálom.

 Nyár elején azonban az élet ismét megmutatta nekem, hogy felesleges bármit is várni/tervezni, úgyis adódnak néha meglepetések. Újabb kihívás elé állított, de így 3 hónappal később, talán mondhatom, hogy kezdek belerázódni a dologba. Szerintem megtaláltam a helyemet, akár egyetemre, akár emberi kapcsolatokra értelmezzük a dolgot. Hiszek a jelekben és mivel újabban egyre újabb lehetőségek jönnek velem szembe, például immár állandó munkám is van, azt hiszem, jó úton járok. Nem áltatom magam, messzi van még a végállomás, de jelenleg nem aggódom a jövő miatt. Egyelőre élvezem az életemet.
Ami az írást illeti, pontosan emiatt, nem érzem úgy, hogy most szükségem lenne a gondolataim levezetésére. Most megvannak azok az élő kapcsolataim, akikkel meg tudom beszélni a dolgaimat.
Nem azt mondom, hogy soha többet egy sort sem fogok írni, de nem szerepel a közeljövőre vonatkozó terveimben ennek a blognak a folytatása.
Remélem megértitek mindezt és bízom benne, hogy egyszer majd újra köszönthetlek titeket ezen a felületen! Addig is minden jót kívánok nektek és köszönöm, hogy eddig velem tartottatok!

"Till we meet again"