My First Novel

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy nem írtam eddig, de beteg voltam (kicsit még mindig az vagyok), így nem igazán jutottam géphez.
Még elég régen (valamikor az őskorban lehetett...) az volt a kérés, hogy írjak novellákat. Vagy próbáljam meg. Bevallom, eddig nem volt túl sok ötletem hozzá, meg nem is nagyon mertem nekikezdeni, mert egy véleményt vagy film/könyvajánlót egyszerűbb megírni, mint egy olyan írást, ahol 100%-ban a fantáziádból dolgozol. Aztán rájöttem, hogy ez egy hülyeség, mert 1, meg kell próbálni 2, hogy egy klasszikust (ismerőst) idézzek: "te idióta, van egy sztoris blogod, azt is te írod, és azzal sose volt gondod, hogy közzétedd... miért egy pár bekezdéses írástól félsz"? Hát ja. :D Őszinte reakció.
Nem húzom tovább a szót, lássuk a fergeteges írásművemet. Aztán majd kérnék róla egy őszinte véleményt. :)
Felmerült ötletnek, hogy egy átlagos lányról írjak, úgyhogy annak érdekében, hogy lássátok milyen mérhetetlenül gazdag fantáziával rendelkezem (mivel ugye a másik blog egy ÁTLAGOS LÁNYRÓL szól, valamint ezt a témát is ti javasoltátok)... ezt a címet adtam neki:

Csak egy átlagos lány

18 éves, értelmes felnőtt nőnek/lánynak tartom magam. Többnyire. A többnyire szót azért teszem hozzá, mert ha történetesen a közelemben van EGY BIZONYOS srác, kivetkőzöm önmagamból. Egyszerűen meghülyülök.
Ez a srác nem más, mint a pasim. A volt pasim. Szar érzés leírni, de így van. Kidobott.
Pedig olyan szépen indult minden. Egy suliba járunk, úgyhogy már ismertük egymást régebb óta. Összebarátkoztunk, aztán összejöttünk. Nem tartott sokáig. Úgy értem, a járás. 3 hónap. Ennyi jutott.
Azalatt a 3 hónap alatt olyan voltam, mint akit kicseréltek. Szárnyaltam a suliban, sose voltam rosszkedvű, örömmel mentem szolfézsra... ami a legelső óra óta nem fordult elő.
Aztán valahogy elromlott minden.Veszekedtünk, egyre többet, egyre lényegtelenebb dolgok miatt... végül pedig jött a kegyelemdöfés. "Mást szeretek." "Ne haragudj. " "Nem miattad van."
Máig nem értem, hogyan éltem túl. Nem is emlékszem a reakciómra. Csak azt tudom, hogy sírva futottam a szakadó esőben egy szál pólóban, mondván nekem már mindegy, egy torokgyulladásba még bele is halhatok... én pedig akkor nem akartam élni.
Persze, nem haltam bele. Ha ez lenne a helyzet, most nem olvasnátok ezeket a sorokat. De nem sokon múlt. És főleg nem rajtam. Engem tényleg nem érdekelt semmi, nem akartam itt maradni, hogy nézzem a srácot, akit szeretek egy MÁSIK lánnyal. Anyáék kapartak össze. Ők tartották bennem a lelket, hogy küzdeni kell, nem szabad feladni, hiszen annyi szépség vár még az életben. Nem nagyon hittem el eleinte, de úgy voltam vele, hogy a kedvükért megpróbálom.
És lássatok csodát, sikerült! Meggyógyultam a torokgyulladásból, felkeltem, éltem, tettem a dolgomat. Egészen a sulikezdésig.
2015. 04. 08. Az első tanítási nap a tavaszi szünet után. Ekkor találkoztam először VELE... AZÓTA. Sose felejtem el, hogy milyen pillantást vetett rám. Megvetés... undor... gúny... ezek mind benne voltak.
Én természetesen nem bírtam, és zokogva futottam a mosdóba, azzal a céllal, hogy... nem is tudom milyen céllal, csak ne kelljen látnom őt.
Nem tudom, hogyan éltem túl azt a napot. Otthon lefeküdtem az ágyamra, és nem akartam többet felkelni. Minek?
Ekkor a szüleim megint segítettek. Beszélgettek velem, órákat. Megígértették, hogy nem teszek semmi hülyeséget magammal. Kérték, hogy tartsak ki. Nekem csak ők vannak. Mit tehettem volna? Nem tehettem meg velük, hogy kicsinálom magam. Nem bírták volna. Nekik csak én vagyok.
Szörnyű hetek, hónapok következtek. Sok beszélgetéssel, otthon sírással, a suliban kemény önfegyelemmel. Nem volt könnyű. Nap mint nap látni azt, aki darabokra törte a szíved, nem kellemes. Különösen akkor nem, ha az illető abszolút nem veszi magára, hogy MIATTA vagy teljesen K.O.
De a kilátástalanság egyre csökkent. Egy idő után azt éreztem, hogy ŐT kell kicsinálni, nem magamat. Igen, ez sem egészséges, de ez lényegesen jobb, mint az önmarcangolás. Dühös voltam rá. Nem vágytam másra, csak arra, hogy egyszer okot adjon rá, hogy megpofozzam.
Az okra nem kellett sokat várni. Megpróbált beszélgetni velem, kérdezgette, hogy mi van velem mostanában, mert olyan más lettem. Mikor közöltem vele, hogy mindez miatta van, kiröhögött. "Szánalmas vagy." "Sírni egy srác után?" "Gáz."
Ekkor csattant  el az arcán az a pofon, amit hónapokkal ezelőtt meg kellett volna kapnia. Meg is lepte. "Te hülye liba..." "Mit játszod az eszed?" "Ezzel nem szerzel vissza."
Azt hiszem, ekkor kattant helyre bennem valami, mert nem sértődtem meg és nem kezdtem sírni. Nyugodtan, lenéző mosollyal válaszoltam neki.
"Visszaszerezni? Téged? Ha önként jönnél, se kellenél."
Azzal sarkon fordultam és hazamentem. Utána napokig zaklatott. Telefonon, neten, személyesen. Hogy eddig bőgtem utána. Hogy egy őrült vagyok. Az én hibám minden. Az nem normális, aki hónapokig nyavalyog egy szakítás miatt.
Ha ezt a szakításunk után mondja, elhittem volna neki. De most... a pofonnal teljesen helyrerázódott bennem minden. Tudtam, hogy nincs igaza.
Hiszen ha szeretsz valakit és elhagy, igenis jogosan gyászolod őt. Nem szégyen sírni. Nem szégyen segítséget kérni. Egy idő után minden rendbe jön, és képes leszel elengedni azt, aki fájdalmat okozott neked.
Én is ezt tettem. És ettől nem leszek őrült, különc vagy furcsa. Ettől pont az leszek, aki vagyok. Csak egy átlagos lány, akinek csalódnia kellett, de megtanult túllépni ezen...